Sziasztok!
Úgy döntöttem, hogy mesélek nektek.
Szóval, kezdjük ott, hogy végre elhagytam az államigazgatást, ideje volt nagyon már.
A korábbi helyet szerettem, mint munkát, de mint munkahelyet. Gyakorlatilag kicsináltak. Egy ember csináljon mindent is, gondolom, nektek sem újdonság. Tavaly januárban kaptunk új főnököt, aki semmihez sem ért, de szerencsére kellően agilis fideszes f****. Ritkán szoktam örülni, ha valakinek baja esik, de még augusztusban szívrohamot kapott és azóta is táppénzen van. Elfelejtettük sajnálni (Isten nem ver bottal....). Ezt követően jött a helyettese, akit kicsi korom óta ismerek. Tudom, hogy milyen, viszont a területhez nem ért semmit, amit én csináltam az egész megyében egyedül, cserében mindenhol ott akadályozott, ahol lehetett, gyakorlatilag az is csoda, hogy működtünk. Többször elmondtam neki, hogy addig örüljenek, amíg itt vagyok, mert senki nem fog tudni helyettesíteni, pótolni. Mindezt annak tudatában mondtam, hogy senkit sem érdekelt, hogy ténylegesen mi a feladat. Minden egyes héten elmondtam, hogy ez így nem fog menni. Nem figyeltek rám. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor gyakorlatilag rajtam kívül mindenki kapott karácsonykor jutalmat, miközben 4 feladatkört láttam el. Hangosan, egyértelműen és érthetően fejeztem ki a véleményemet ezzel kapcsolatban. Akkor sem hatottam meg őket, mondván úgysem megyek el.
Nem kellett nagyon keresnem semmit, végre úgy voltam vele, hogy majd jön a lehetőség, ha jönnie kell. Jött is.
Egyik barátom szociális munkásként végzett az egyetemen. Két lehetőséget ajánlottak neki. Az egyik egy családsegítő, a másik pedig lipsi civil szervezet. Kikérte a véleményemet, hogy melyiket ajánlom, mondtam az utóbbit. Különösebben nem figyelt az érveimre, már akkor is láttam, ezért mondtam neki, hogy csináljuk már úgy, ha nem azt választja, amit mondtam neki, akkor szól. Szólt. A kontaktját nem adhatta ki, ezért magamnak jártam utána. Tíz-tizenkettő telefon után sikerült egy e-mail címet kapnom, ahova a CV-met elküldhettem. Nem egészen tíz perc múlva jött a válasz, hogy Pestről valamelyik nap jön, találkozni akar velem. Ő lett a főnököm :) Pesten lakik, én itt, egyedül vagyok a megyében, de szociális is, egyházi is, és jogi is a feladat. Imádom.
Az "interjú" egy cukrászdában zajlott. Gyakorlatilag már akkor közölte, hogy én kellek. Én diktáltam, ő bólogatott.
Már egy hónapja itt vagyok. Megérte-e? Igen, mindenképpen. Már az is, hogy nem a kormányhivatalban vagyok, ahol a szakmaiság senkit nem érdekel, mint máshol sem, és ugyanaz megy kicsiben, mint országosan. Ezt ugye nem toleráltam tovább, sikerült eljönni. Azóta is fejetlenség és káosz van náluk. Sokáig lelkiismereti problémát csináltam ebből, már nem. Nekem így jó, szarom le, hogy mások mit gondolnak.
Egyelőre bele kell tanulnom, mint kiskutyának az ugatásba, de ettől függetlenül is élvezem :) Szóval örüljünk :D
A mesének vége.
